Az elmúlt 9 hónap intenzív munkája meghozta a gyümölcsét és mindennemű várakozásomat felülmúlta. Az oldalamat már havonta közel ezren látogatják, a facebook oldalra 2-3 naponta jön új like, de a legnépszerűbb azt hiszem, mégis a titkos csoport, ahol naponta van új csatlakozó.
Örülök neki, hogy sokan megtalálják azt a biztonságos helyet, ahol félelem és szégyenérzet nélkül beszélhetnek legbelsőbb titkaikról és helyzetükről. Felbátorodnak az emberek, visszanyerik régi önmagukat és feléled bennük az a mélyen szunnyadó erő, amiről azt hitték, hogy már nem is létezik.
Mint ennek az oldalnak az alapítója és a zárt csoport egyik fő támogatója, rengeteg tanulságot és igazságot gyűjtöttem össze ebben az időszakban. Megfigyelhettem, hogyan ismétlődnek félelmetesen nem csak a nárcisztikus dinamikák, hanem a másik oldal is. Testközelből tapasztaltam meg, mit jelent az, amikor valaki felveszi a számára egyetlen ismert, önműködtető mechanizmust, az áldozatszerepet, hogyan nem veszi észre, és hogyan csúszik bele akaratlanul.
Amennyire csak tudtam, a saját esetemet is próbáltam kívülről megfigyelni, ezért tudatosodott bennem, hogy a csoporttal való túl sok foglalkozás (végére már napi 1-2 óra) ugyanúgy rossz séma, mint a nárcisztikussal való kapcsolatban, hiszen ismét megint csak én vettem a hátamra egy nagy felelősséget azzal, hogy majd "én" megmentek embereket. Ez is nárcizmus! Tudnotok kell azt is, hogy ha én meg akarlak változtatni titeket, vagy bárki mást, akkor én azt az embert nem szeretem. Hiszen nem fogadom el annak, ami, olyannak, amilyen, amit radikális elfogadásnak nevezünk. Néha szerettem volna a csoporttagokat nem csak támogatni, hanem már kifejezetten megváltoztatni is, hogy ne szenvedjenek soha de soha többet... Figyelemreméltó volt az a pár erős tag, akik valóban tanultak a leckéből és felelősséget vállalva magukért, elszántan elindultak a pokolból kivezető úton. Melegséggel tölti el a szívem, amikor rájuk gondolok és hogy egy kicsit nekem is volt ebben szerepem (egészséges nárcizmus? :)). Voltak olyanok, akik viszont vissza-vissza estek és maguk sem értették, hogy miért. Ismétlődően csak akkor szóltak hozzá a csoporthoz, amikor baj volt. A legfontosabb lecke ebben az egészben, hogy mindenki csak önmagáért felelős elsősorban, ezért beláttam, hogy bármennyire is igyekszem, mindenkit nem fogok tudni megmenteni, mert az embereknek kényelmes, hogy mindig akad valaki, aki megmenti őket (Sam Vaknin is megmondta, hogy csalódott az emberekben, mert azok nem akarnak megváltozni). És ismét ugyanaz a dinamika: Elvárjuk a másiktól, hogy ő mentsen meg minket, és itt kezdődik a baj. A szívem szakadt ketté, hiszen annyira megszerettem a csoportot és már név szerint ismertem mindenkinek a problémáját, amikor úgy döntöttem, hogy harmincikszéves nőként nem az a dolgom, hogy az estéimet otthon töltsem egyedül egy laptop előtt és idegeneket mentsek heti 7 nap. Miután már a saját dolgaimra egyre kevesebb időm jutott, úgy döntöttem, egy időre kilépek a csoportból. Felismertem a saját függőségemet, amit most a csoporttal szemben alakítottam ki. Azt nem mertem kimondani, hogy örökre, tehát nyitva hagytam egy kiskaput, hogy bármikor visszamehessek.
No de mi történt ezután?
Miután összeszorított foggal rákattintottam a "Kilépek a csoportból" ikonra, éreztem, hogy ez a helyes döntés, de tudtam, hogy ennyivel még azért nem úszom meg. Eljött az este. Elővettem egy bort és akkorát bőgtem, mint már nagyon régen. Sajnáltam magam, hogy ismét egyedül maradtam, hogy én mindig egyedül vagyok, hogy én mindig egyedül leszek, miközben az agyammal tudtam, hogy én a "nem vagy egyedül" oldal szerkesztője vagyok, én nem mondhatom azt, hogy egyedül vagyok. Micsoda paradoxon! Tudtam, hogy ezt meg kell élnem, és a függőségemet uralnom kell. Hála Istennek azért annyira nem volt vészes a dolog, megittam egy fél üveg bort és kisírt szemekkel lefeküdtem aludni. Másnap úgy éreztem, egy mázsás teher hullott le a vállamról és 5 méterre a föld felett repülök az utcán. Nosztalgikus voltam, de éreztem, hogy a helyes úton vagyok, a gyógyulás legutolsó fázisába értem: Áldozat és túlélő szerep után, a mások segítésével együtt, eljött a "thriving", azaz a virulás és ragyogás ideje. Magabiztosan, öntudatosan lépkedtem az utcán és mosolyogtam mélyen magamban. Csak én tudtam a titkomat. Én tudtam, hogy min mentem keresztül, hogy mit tettem magamért, hogy ezt az egészet ép ésszel és bőrrel megússzam és hogy mennyire jól sikerült a túlélés.
Lehet, hogy a hirtelen egyedüllét hozott egy űrt, amibe másnap (konkrétan másnap) belépett valaki. Rettenetesen félek, és mantrázom magamban, hogy már készen állok egy újabb ugrásra az ismeretlenbe. Mert már tudom, hogy ha bármi történik is, hihetetlenül erős vagyok és meg fogom tudni oldani. Küzd azért a bennem levő gyermek, aki fél a kiszolgáltatottságtól, fél, hogy megint elhagyják és fél a tanult tehetetlenségtől, de megígértem neki, hogy vigyázni fogok rá.
Namaste